MOME - Moholy Nagy Művészeti Egyetem

   

 

Nádasdy Ádám beszéde a Moholy-Nagy-díj átadásán

31066694812 2ec2f706ea h



Nádasdy Ádám: EGY ROMANTIKUS SZERELEM
elhangzott a MOME ünnepélyén, a Moholy-Nagy-díj átvételekor
2016. november 23.
[teljes szöveg]

Kilencéves koromban kezdődött. Ne lepődjenek meg: van szerelem, amely ilyen korán kezdődik, például a kis Dante is kilenc évesen szeretett bele Beatricébe. Én kilenc évesen szerettem bele az angol nyelvbe. Egy osztálytáram, Bertényi Isti – komoly, hosszúkás arcú fiú – elmesélte, hogy a bátyja angolórákat vesz egy bizonyos Bella nénitől, aki a mi utcánkban lakott. Úgy gondoltuk, jó lenne angolul tanulni. Megkérdeztük egy további osztálytársunkat, Czigler Arnoldot, hogy akar-e csatlakozni. Akart, annál is inkább, mert a családjával kivándorolni készültek Ausztráliába. Ezt persze nem mondta meg nekünk (talán neki se mondták meg otthon), hiszen 1955-ben a kivándorlás puszta gondolata is illegális volt, disszidálásnak nevezték, és különben is, a papája börtönben ült (ebből viszont nem csinált titkot).
    Aznap délután találkoztunk Bella néni háza előtt, nagy szürke, valaha elegáns bérház volt. Fölmentünk és becsöngettünk. Bella néni fiatal volt, visszagondolva talán 35 lehetett, de nekünk persze néni. Meglepődve kérdezte, hogy kik vagyunk és mit szeretnénk. Bertényi közölte, hogy a bátyja ide jár angolra, és mi is szeretnénk tanulni. No jó, mondta Bella néni, de a szüleink tudnak erről? Nem tudnak, mondtuk, és kissé csodálkoztunk, hogy hogy jön ez ide – hiszen nem tilos vagy helytelen dolog nyelvet tanulni, igaz? Siettünk leszögezni, hogy természetesen fizetünk (10 forintot kért óránként, azt össze tudtuk volna dobni a zsebpénzünkből). De ő csak nevetett és ragaszkodott hozzá, hogy a szüleink hívják föl telefonon. Ez meg is történt, úgyhogy a következő héten megkezdődtek az órák.
    Bella néni érezhetően unta az egészet, óra közben cigarettázott, lakkozta a körmét, néha a kettőt egyszerre. A férje bejött félig felöltözve és a nyakkendőjét kereste. „Pardon, a kis professzorok!” mondta, meglepetést színlelve. Amikor 56 októberében kitört a forradalom, az egésznek vége lett. Czigler apja kiszabadult, ők azonnal elmentek Ausztráliába, Bertényit meg engem ki se engedtek a szüleink az utcára.
    Ennyi év után elmondhatom: Bella néni fabatkát sem ért. Angoltudása minimális lehetett, a tanításról fogalma se volt, az órák értelmetlenül teltek. Könyv nem volt. Ez utóbbit talán nem lehetett fölróni: akkoriban az angolt nem tanították az átalánosban (a gimnáziumban is alig), és angol könyveket sehol sem lehetett kapni: vagy voltak az embernek még azelőttről, vagy nem. De azért megtanította a do-does-did és a he-she-it szavak használatát. Lediktált pár magyar mondatot, és azt kellett angolra fordítani házi feladatként. „Mikor jön a húsvéti nyúl? A húsvéti nyúl húsvétkor jön.” (56 tavaszán vagyunk, ugyebár.) Azt is mondta, hogy az „em-ber” szó nagyon rendhagyó, mert a többesszámban az írás „m-a-n”-ról „m-e-n”-re változik, de a kiejtésben ugyanaz marad! (Ez persze nem igaz, nem ejtik egyformán a man és men alako-kat.) Bella néni gyalázatos kontár volt. De a beavatásom megtörtént, hiszen ez volt az első idegen nyelv, melyet tudatosan tanulni kezdtem.
    Kevésbé tudatosan ugyanis már jóval előbb elkezdődött. Hároméves voltam, amikor anyai nagyanyám, aki a nevelődésünket felügyelte (a szüleim nagyon elfoglaltak voltak), óvodába íratott be. Nem az újonnan létesült állami óvodák egyikébe, ahol 1950-ben Sztálin bácsiról és a kommunizmusról szóló dalocskákat tanítottak, és ahol – talán ez még nagyobb probléma volt – különböző társadalmi osztályok gyerekei keveredtek; nem, ő egy magánóvodába íratott be. Ezt egy csúnya, magas, rendkívül kedves hölgy vezette, Ida néni. Volt egy specialitása: az angol! „Angol Óvoda”, ez volt a neve. Verseket, dalokat és kis történeteket tanultunk angolul. Az óvoda a lakásán volt a Kosztolányi térnél, tágas volt és tiszta. Ida néni profi volt, ezt három évesen is látta az ember. A végén már ismertem a betűket, emlékszem egy képes könyvre, amiben egy nagyon mérges ember azt mondta: „Give me my dog!”, és ezt többször megismételte, egyre nagyobb betűkkel, végül az egész lapot betöltötték: GIVE ME MY DOG!!! Ijesztő volt, beszámoltam róla anyámnak.
    Húsz évvel később egyszer mentem a Körtéren, és egy nagyon idős, szálegyenes hölgy rám kiáltott: „Edöm! Hau nájsz tu szí jú! Hau ár jú?” Ida néni volt: fölismerte a felnőtt emberben azt a gyereket, akit utoljára ötévesen látott. Záporoztak a kérdései. Folyamatosan és hibátlanul beszélt angolul, de a kiejtése förtelmesen osztrák-magyar volt. Szinte röstelltem válaszolni, mert addigra már nagyon jó angol kiejtésre tettem szert és nem akartam felvágni vele vagy őt megszégyeníteni. De nem bánta (vagy nem is vette észre), és lefolytattunk egy hibátlanul udvarias kis konverzációt. Elmondtam, hogy az egyetemen angol szakot végeztem. Kicsit oldalra billentette a fejét és azt mondta: „Jú szí?”
    No de térjünk vissza a hároméves koromhoz. A családom az angoltanulást hitetlenkedve és kuncogva fogadta. Give me my dog? Tényleg van ilyen nyelv? Kétnyelvű család voltunk, főleg németül beszéltünk, mivel anyám szülei osztrákok voltak. A két bátyám meg én anyanyelvként szedtük magunkra a németet a magyarral párhuzamosan, anélkül, hogy a német nyelvtanról vagy bármiről fogalmunk lett volna. És egyszercsak a kis Ádámka hazajön az óvodából, és azt mondja, hogy „ö grín fíld”, ahelyett, hogy ein grünes Feld – mindenki rajtam röhögött! Elrontott németnek hangzott. A bátyáim egyből elkezdtek „angolul beszélni”, azaz magyar és német szavakat torzítottak el annak alapján, amit tőlem hallottak. Apám is csatlakozott, és hamarosan az egész család a krumplit „krömpláj”-nak nevezte, és ha beléptem a szobába, azt kiabálták. „Hau du ju dú?” (azt hitték, ez azt jelenti: „Hogy vagy?”)
    Az angol volt ugyanis az a nyelv, amit senki sem tudott a családban. Mindenki tanult franciául és tűrhetően beszélték is, ahogy egy közép-európai, középpolgári családban természetes. A szüleim tudtak olaszul, mert zenészek voltak, és a nagymama is, mert ő meg félig olasz volt. De angolul? Minek az? Távoli nyelv, gyakorlati haszna csekély, hacsak nem akar az ember odautazni – de akkor meg a francia teljesen elegendő. A nagypapa emlékezett egy pár elrontott angol szóra, ő ugyanis tagja volt a Szingapúri Hockey Klubnak, amikor 1904-ben mint fiatal tengerésztiszt ott állomásozott. (Persze nem jéghoki, hanem lovaspóló.) Mutatta is a tagsági igazolványát. De egyébként semmi. Sose hallottam senkit angolul beszélni: ez vonzóvá tette a szememben, romantikus kalanddá. A hegy, amit még senki sem mászott meg – nagy kihívás az ifjú hegymászónak!
    Tényleg van az angolban valami romantikus, legalábbis a naiv szemlélő számára, ami én is voltam mint gyerek és serdülő, és ami már nem vagyok, mert tanultam nyelvészetet és tanári mesterséget. De ha megpróbálom fölidézni, milyennek találtam akkor az angolt, határozottan romantikus képet kapok, abban az értelemben, ahogy az esztétika meg az irodalomtörténet meghatározza a romantikát. Úgy látszott, hogy az angolnak kevés nyelvtani szabálya van, hogy inkább érezni kell a dolgokat, nem érdemes azzal próbálkozni, hogy logikát keressünk benne, hogy miért jó ez a mondat, a másik meg nem, vagy miért így ejtendő ez a szó, a másik meg nem. Mindez az angolt látszatra hasonlóvá teszi egy romantikus műalkotáshoz. Valami organikusnak, természetesen nőttnek látszik, mint egy angol kert, nem olyannak, mint a megtervezett francia kert. Nincsenek derékszögek, párhuzamosok és perspektívák, mindent a jó-hangzás dönt el meg a logikátlan, édes hagyomány.
    Izgalmas volt, hogy az angol nyelv fő nehézsége a kiejtésben látszott lenni – vagy megfordítva, a szavak írásában –, hiszen semmit sem úgy kellett mondani, ahogy azt normális kontinentális ésszel kellett volna. Már az ábécé se á-bé-cé volt, hanem éj-bí-szí. Ennek megvoltak az előnyei: ha leckeírás közben fölém hajolt valamelyik családtag, hogy megnézze, mit csiná-lok, nem tudtak csak úgy futtában kijavítani (mint tették a némettel, franciával, olasszal), hi-szen ki se tudták mondani, amit láttak; és ha megpróbálták, akkor fölényesen kijavítottam őket. A bátyáim egy ideig „dabljú”-nak neveztek, annyira viccesnek találták a betű nevét. „Gyere ide, te kis dabljú”, mondták és megcsavarták a fülemet. (Azt hiszem, nevezhetem magam az angol nyelv mártírjának.) Egy szó mint száz, úgy látszott, hogy az angol nyelvtan nagyon könnyű, ott fontosabb a stílus meg az „angolos”, idiomatikus kifejezésmód. Igen, Pali bácsi (lásd alább) odáig elment, hogy azt mondta: az angolnak nincs nyelvtana, csak kifejezései vannak: anglicizmusok. Ez egybevág azzal, amit George Mikes, a magyar származású angol humorista mondott: az angoloknak nincs nemi életük, ők melegvizes palackkal mennek ágyba.
    Most már tudom, hogy ez a benyomás téves (a nemi életet illetően is). Az angolban is vannak szabályok, ugyanannyi, mint más nyelvben, másképp a kisgyerekek nem tudnák anyanyelvként megtanulni ugyanannyi időt alatt, mint más kisgyerekek a maguk nyelveit. A Quirk-féle nagy angol nyelvtan 2000 oldala nem romantikus benyomásokkal van tele, nem ízes anglicizmusokkal, hanem szabályokkal. Tény, hogy az angolnak van egy sajátossága: a legtöbb szabálya mondattani, azaz a szavak elrendezését illeti, és nem a szavak nemét vagy ragozását, mint más nyelvekben. Például kétfajta melléknév van: a sure-típusúak és a certain-típusúak (mindkettő jelentése: „biztos”). Az helyes, hogy It is certain that he will come („biztos, hogy ő jönni fog”), de az nem, hogy *It is sure that he will come – ezek nyelvtani osztályok, ahogy például magyarul kétféle ige van, ezért az létezik, hogy Rá akart lépni a deszkára, de az nem, hogy *Rá félt lépni a deszkára. Az angol hangtan is szabályok szövevénye, például a hang-súlynak muszáj az -ity végződés előtti szótagra esni, pl. social–society, moral–morality, sok száz szóban ugyanígy, mindig szabályosan, nincs kivétel, nincs megérzés, nincs anglicizmus.
    Ami szegényes az angolban, az az alaktan (morfológia), hiszen alig van igeragozás (I speak – he speaks) és főnévragozás (book–books). Valóban: a más nyelvekben oly gazdag és nehéz alaktan az angolban sekélyes és érdektelen. Oké, mondhatnánk, a kígyónak nincs lába, az angolnak nincs alaktana, de a maga módján mindkettő tökéletes lény, van neki elég más bonyolult tulajdonsága. A probléma az, hogy hagyományosan (és sokszor ma is) az általános elképzelés szerint a nyelvtan az alaktannal egyenlő: der, die, das, meg je vais, tu vas, il va, nous allons, vous allez, ils vont. Sokan azt hiszik: ezeket kell megtanulni, aztán a többi logika, stílus, illetve kiejtés, amik persze fontosak, de csak díszítő elemek a lényeg, a „nyelvtan” mellett. Olyan erős volt az alaktani iránti vágy, hogy nekünk még ragozni is kellett az angol igéket, például a „bírni” ige múlt ideje így szólt: I had, you had, he/she/it had, we had, you had, they had. Ezt kellett darálni, ha a tanár felszólított, hogy ragozzam ezt az igét múlt időben. Ez tényleg nevetséges volt a franciához, némethez, latinhoz képest.
    Közben az angol nyelvtan igazi szabályait alig említették. Nekem például senki se mondta – csak az egyetemen döbbentem rá –,  hogy mekkora különbség van aközött, hogy Who shows the picture? és Who does the picture show? – azaz „Ki mutatja meg a képet?” és „Kit mutat a kép?” Addig azt gondoltam, hogy ezek stiláris változatok, mindkettő jelentheti mindkettőt (hiszen nincsenek nyelvtani szabályok), csak hát a második, a does tartalmú, sokkal angolosabb, lehetőleg azt kell használni. Ennyit a romantikáról: mint amikor kiderül, hogy a kertben álló középkori rom voltaképpen a kastély gázórája.

    Mire az 56-os forradalom elsöpörte a Bella néni-projektet, majdnem 11 éves voltam. A család helyeselte, hogy folytassam az angolt, a nagymama talált egy másik tanárt: Mimi nénit. A szomszéd házban lakott, úgyhogy mehettem egyedül már november végétől, amikor a harcok lecsendesedtek és a környék nyugodt volt, legalábbis napközben. Sötétedés után még gyakran lehetett hallani kiabálást, rohanást, néha lövéseket. Gyereket nemigen lehetett látni az utcán, kivéve délelőtt abban a három-négy órában, amikor a közért kinyitott és mindenki sorban állt élelmiszerért. Az iskola csak 57 januárjában indult, úgyhogy büszke voltam, hogy van dolgom, miközben az osztálytársaim otthon unatkoztak – néha meg irigyeltem őket ugyanezért. Mimi néni fegyelmezett volt és rutinos. Egyedül élt, óránként jöttek a tanítványok, nyilván maszek alapon, adózatlanul, de akkor ez természetes volt.
    Azt hiszem, Mimi néni igazából némettanár volt. Voltak régi angol tankönyvei, amik egy nagyon „middle-class” világot ábrázoltak, viccesnek szánt történetekkel, melyek vonaton és étteremben játszódtak. Az egyikben egy kisfiú ebédelt a szigorú nagybátyjával, aki nem engedte, hogy a gyerek közbeszóljon, miközben ő a katonaélményeit mesélte. Az ebéd végén azt mondta: „Na, fiam, most mondhatod, amit akartál!” – „Már nem érdekes – mondta a fiú – egy hernyó volt a salátádon, de megetted.” Így kezdődött a kommunikáció: az angol már nem csak tantárgy volt, hanem közölni lehetett rajta mindenfélét. Mimi néni jól tette a dolgát, csak én nem szerettem. Nem lakkozta a körmét, nem dohányzott, de fakó volt és öregasszonyos. Én meg közben cseperedtem: ide már férfi tanár kellett.
    A nagymama körbekérdezett az ismeretségi hálózatán (értsd: mise után a templom előtt), és valaki Pali bácsit ajánlotta. Sovány, fáradt ember volt, 45 lehetett, vékony bajusszal. Valami azt súgta a megjelenésén, hogy börtönből szabadult. Pali bácsi nagy lépés volt előre. Angliában végzett közgazdasági egyetemet, doktorátusa is volt, dr. Szolnoki Pál, de valami nyomorúságos állásban dolgozott: anyagbeszerző volt, ezért hetente kétszer le kellett utaznia a Szeged melletti Szőreg községbe (micsoda név: Szőreg), és talán más munkákat is vállalt, aludni nem maradt ideje. Rendszeresen elaludt óra közben, amikor nekem kellett felolvasnom vagy beszélnem. Figyeltem a szemhéját, és amikor lecsukódott, elhallgattam, mint egy magnón a STOP gomb, s amikor kinyitotta, zökkenőmentesen folytattam. Volt, hogy észrevette, s azt mondta: „Folytasd! Figyelek!” – de nem figyelt, nekem pedig finomodott a technikám. Pali bácsinak érdekes tankönyvei voltak, az előző rendszer maradványai (mint ő maga is), a háború előtt jelentek meg Magyarországon, izgalmas cserkészkalandokkal, erős keresztény alaphanggal. Értettem – hiszen már 12 éves voltam –, hogy ha az oroszok nem jönnek be és nem tiltják be a nyugati nyelveket meg a cserkészetet, akkor ezekből tanulnék az iskolában.
    Pali bácsi nagyon jól beszélt angolul, annyira másképp, mint Mimi néni (Bella néniről nem is beszélve), hogy először nem is értettem, mit mond. Autentikus kiejtése volt, ilyet sose hallottam. „The books’re good.” mondta; én meg, a kis okoskodó, azt mondtam: nem jól tetszett mondani, „The books ARE good.” – többesszám, nem? Leintett, hogy ez így jó, bizonyos szavakat el kell nyelni (azt nem tudta megmondani, hogy mikor melyiket, nem volt nyelvtanár!), és hogy ez így szép angolul. Gyanús volt ez nekem, de a krízis akkor következett be, amikor az egyik olvasmányban megjelent egy Arthur nevű angol fiú (aki a cserkész-jamboree-re érkezett Budapestre), és én szépen kiolvastam a nevét derék németesen, „ártur”, mire Pali bácsi azt mondta: „áfö”. Ránéztem: elnézést, micsoda? „áfö”, mondta újra, és az Arthur szóra bökött. Eltelt egy idő, míg rájöttem, hogy azt akarja, hogy én az Arthur nevet így mondjam: „áfö” (valóban ez a művelt brit kiejtés), hogy dugjam ki a nyelvemet a „th” hangnál. Ez annyira meghökkentő volt, annyira hallatlan, hogy el kellett mondanom a szüleimnek. Bár ne tettem volna: a család minden tagja azt ismételgette: „áfö”, jól kidugott nyelvvel. Pali bácsi volt az első hiteles angol beszélő, akivel találkoztam, de – nyugodjék békében – tanítani, azt nem tudott. Két év után el is tűnt; úgy emlékszem, megbetegedett. Nem csodálom. „Kofka” nevű koffein-tablettákat szedett óra közben, és még így is elaludt szegény.
    A nagymama helyett már anyám vállalta, hogy angoltanárt szerez, és az eredmény egészen más volt, mint a nagymama emberei. Anyám egyik kollégája javasolta Barka Jenőt, aki hivatalos angoltanár volt a Közgáz egyetemen. Nagyon drága volt (40 Ft óránként, 1961-ben!), de azt meg kell adni, hogy értette a mesterségét. Egy probléma volt csak vele: párttag volt, anyám figyelmeztetett, hogy vigyázzak, hogy mit mondok előtte. Ne mesélgessem a Pali bácsi cserkészeit és szabadtéri miséit. Már gimnazista voltam, tudtam tartani a számat, és remek munkakapcsolatot alakítottam ki Barka Jenővel, amely öt évig tartott. Őt már nem szólítottam Jenő bácsinak, részben, mert már nagyfiú voltam, részben mert idegen ember volt, üzleti partner. Joviális, testes alak volt, éles humorérzékkel. A lakására jártam, messzire, villamossal kellett menni, mindig este, de nem bántam – ez már nem az otthon meleg fészke volt.
    Az angoltudásomat jórészt ennek az embernek köszönhetem. Gyorsan haladtam, úgyhogy sokszor csak beszélgettünk dolgokról, verseket is olvastunk, segített pontosítani a Rolling Stones szövegeket, amiket énekeltem a beat-együttesben. A felesége, szomorú, sovány asszony, szódavizet hozott be.
    Kerültem minden politikai témát, és Barka Jenő is leállt ezzel elég hamar. Nem tudom, hogy tényleg párttag volt-e, vagy tényleg kommunista érzelmű. Brit angolt beszélt, nem olyan szépen, mint a Pali bácsi, de nekem most már megvolt az alapom, és Barka Jenő ezt ügyesen javítgatta, fejlesztette, úgyhogy hamarosan szebben beszéltem, mint ő – ahogy a jó zenetanár is sokszor jobb muzsikust nevel, mint amilyen ő maga. Ő illusztrálta nekem először az amerikai kiejtést (akkoriban alig volt módunk ilyesmit hallani!), emlékszem, a pullover szót mondogatta így, még az arckifejezése is megváltozott hozzá.
    1962-ben 16 éves voltam, az angol popzene nagy áttörése idején. A barátaim és én a Luxemburg rádiót hallgattuk, ez egy angol nyelvű kereskedelmi adó volt (Angliában akkor még tilos volt a kereskedelmi rádiózás, csak BBC létezett, az meg nem sugároz reklámokat). Figyelmesen hallgattam, rövidhullámon, éjjel, elég jól bejött, csak kicsit „feddinges” volt (értsd: fading, elhalványulás). Beatles, Rolling Stones, Animals, The Who, Marianne Faithfull – ez ugyanaz az ország, mint amiről Mimi néni éttermi történetei szóltak? A Pali bácsi cserkészei? A rádióhoz ragadtam és tanultam, tanultam, tanultam.
    „My mother was a tailor, sold my new blue jeans”
– ez valahogy nem stimmelt, miért adta el a fia nadrágját? Á! Megvan!
    „…sewed my new blue jeans”
– ő varrta a fia új nadrágját! Eric Burdon vékony hangját még utánozni is tudtam, én voltam az együttesben az énekes, mert szépen ejtettem ki az angolt. Koppintós zenekar voltunk, vagyis igyekeztünk egy az egyben azt a hangzást adni, ami az eredeti lemezeken volt, hiszen azok nem voltak kaphatók, és a fedding miatt akárki nem tudta fölvenni őket Luxiról, csak az én Béci barátom, aki elektromérnöknek készült.
    Az angol iránti szerelmem – ha szabad így mondanom – testi kapcsolattá 17 éves koromban vált, amikor a szüleimet elkísérhettem szakmai útjukra Skóciába. Csak Edinburghba mentünk, oda-vissza, de az mesés volt. Lehetett igazi angol beszélőkkel beszélni, olvasni a feliratokat és hallgatni, ahogy beszélnek (inkább hallgatni, mint érteni, mert azért skótosan beszéltek, olyat addig nem hallottam).
    Ezek után világos volt, hogy angol szakra megyek az egyetemre. Barka Jenő, a párttag készített föl a felvételire, 1965-ben. „Ugye politikai kérdések is vannak?” kérdeztem. „Igen, de az nem gond,” válaszolta. „Mindig azt mondd, amit gondolsz.” Majd kis tűnődés után hozzátette: „De ügyelj, hogy mindig azt gondold, amit mondani kell.”
    A felvételi sikerült, másik szakomnak az olaszt választottam. Megkezdtem tanulmányaimat az Eötvös Lorándon; de az már másik történet. Ez a beszámolóm a szerelemről szólt; ami ezután jön, az már a házasság.

AddThis Social Bookmark Button